Utazás a Fülöp-szigeteken

Legnagyobb meglepetésemre Malapascua szigetén sikerült elvégeznem egy búvártanfolyamot: papírom van róla, hogy 18 m mélységig merülhetek, bizony. És ami még ennél is meglepőbb: a végén nagyon élveztem!

A következő tanácsokat tudom adni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan félnek a víztől, de valamilyen oknál fogva úgy alakul, hogy egy búvártanfolyam kellős közepén találják magukat.

1. vegyél egy szemüveget és egy pipát és menj egy snorkelezni. Az tényleg tök könnyű, csak lebegsz a vízen, nem kell csinálni semmit. Ha látod a színes kis halakat és a korallokat 3-4 méteres mélységben, azonnal megfogalmazódik benned a vágy, hogy közelebbről megnézd őket. Én sajnos először búvárkodtam és csak utána snorkeleztem: ennek eredményeképpen az elején, amikor még mindenféle hülye gyakorlatot kellett csinálnunk,   nem értettem, hogy miért is lesz jó nekem, és ezért nem is voltam annyira motivált. Ha fordított sorrendben csináltam volna, sokkal könnyebb lett volna.

2. keress egy nagyon türelmes oktatót. Az enyém nem volt az. Utáltuk egymást.

3. csináld tengervízben, ne uszodában. a tengerben van, ami elterelje a figyelmedet arról, hogy attól parázol, hogy nem éled túl ezt az órát.

4.. a legrosszabb az a néhány pillanat, ahogy szép lassan kiereszted a mellényedből a levegőt és lesüllyedsz a víz felszíne alá. Ezt másoktól is hallottam. De egy idő után hozzászoksz ehhez az érzéshez. 

5. nagyon nehéz hozzászokni (ill. nekem nehéz volt), hogy a ki- és belélegzéshez csak a szádat használd. de idővel az is menni fog.

6. miközben ereszkedik lefele az ember, folyamatosan ki kell egyenlítenie a fülében a nyomást. Nekem ezt még elég nehéz volt eltalálni, úgyhogy egy napig utána még olyan volt, mintha egy üvegbura mögött üldögélnék.

7. a vízben nincs más választásod, mint megnyugodni. ha gyorsan veszed a levegőt, akkor kilégzéskor a kis légbuborékok tökre zavaróak. én a buborékok miatt igyekeztem minél lassabban lélegezni, amitől viszont le is nyugodtam.

Benyomásom szerint a filippínók nagy része úgy gondolja, ha már nem keres jól a munkájával, akkor majd a különböző szerencsejátékokon biztos összenyeri a család mindennapi betevőjéhez szükséges pénzt. Malapascuán többször láttam, hogy esténként az utcai lámpák alá guborodva pénzben kártyáznak. Cebuban a biliárdozó emberekre való fogadás volt a menő, Davaóban pedig azt láttuk, hogy két sakkozó körül gyűlik össze egy kisebb tömeg. (Hogy tényleg sakkoztak-e, azt nem tudom, mindenesetre egy sakktábla mellett álltak). Davaoban volt egy park, ahol számos ilyen sakkozó párt láttunk, 10-15 fős szurkolótáborral. Ugyanebben a parkban amúgy egy bűvész szórakoztatta a jónépet, többek között kígyóbűvöléssel, míg mellette néhány méterrel egy másik ember csodaelixíreket árult, amik mindenféle ízületi bántalmakat, stb. gyógyítottak - egzotikusnak hangzik, de inkább olyan volt a hangulat, mint az Örs vezér terén, hétfő reggel.

A városok vezetősége persze meg próbál mindent megtenni, hogy az emberek ne játsszák el az összes bevételüket. Sok helyen nagy betűkkel ki volt írva, hogy tilos a szerencsejáték - parkokban, buszállomáson, de még Camiguin szigetének belsejében egy hideg vizű forrás mellett is ott állt a tábla, hogy no gambling. Állítólag a lakosság 50% kevesebb, mint napi 2 dollárból él - szerintem ebből másfelet elkártyáznak.

Míg szombat este a falu apraja-nagyja a kosárpályán ropja, a többi estéket sok fiatalember kakasedzéssel tölti.  Bár a nagyobb városokban talán már nem annyira népszerűek a kakasviadalok (ill. igazából nem nagyon láttunk máshogy kakast, csak nyárson), de a kisebb falvakban, így Malapascuán is úgy tűnt, mintha minden családnak lenne minimum egy harci kakasa.

A kakasokat nagy becsben tartják: az egyik filippínó ismerősünk vicces megállapítása szerint szerint a családi hierarchiában kicsivel a gyerekek fölött helyezkednek el. Egy kakas olyan 1,5 éves kora körül éli a fénykorát, akkor a legerősebb - feltéve, ha megfelelően táplálják, például a Warhawk vagy a Streetfighter táppal. Különösen tetszett, hogy nem ám csak úgy odaszórják a madár elé a cuccot, ne bizony, hanem van neki egy külön kis tálkája: a legtöbbször egy kókuszhéj, de néha akár egy nagyobb kagyló.

Itt például lehetett Warhawk tápot venni

Kakasviadalokat minden héten tartanak, vasárnaponként, legalábbis Malapascuán, de később Camiguin szigetén is ugyanezt hallottuk. Vasárnap délután bárki kiviheti a madarát a ringbe, a többiek meg fogadnak rá, 50-100 pesóba (1-2 euróba). A vesztest aznap megeszik. A győztest is előbb - utóbb: ha egy kakas kiöregszik vagy a harc folyamán úgy megsebesül, hogy nem tud többet harcolni, ugyanúgy megeszik.

Mi nem láttunk kakasviadalt, de jobb is így. Egy videót mutattak nekünk, amin egy viadal kezdete volt rajta, amikor is a kakastulajdonosok a a madarakat a kezükben tartva hergelik őket egymás ellen. Valahogy úgy, hogy az egyiknek hátraszorítják a fejét, míg másikkal pedig belecsípetnek a begyébe. És ez még csak a kezdet...

Mindenesetre a helyiek nagyon élvezik. Mindanao szigetén amúgy állítólag nagyobb ünnepek alkalmából lóviadalokat is tartanak - a Lonely Planet informácói szerint azonban azokat -  a kakasviadalokkal ellentétben -  tényleg be akarják tiltani.

Cebu szigetétől északra fekszik ez a picike szigetecske: olyan pici, hogy 4 óra alatt körbe lehet sétálni. Nincsenek rajta betonutak (ill. egyszer találtunk egy kb. 40 méteres szakaszt), nincsen rajta egy autó sem, csak motorok. Nem is olyan régen még csak egy picike halászfalu volt rajta: aztán kiderült, hogy a közelben kiváló merülőhelyek vannak, és hogy az egyik helyen ráadásul hajnal 6-7 fele 25 méter mélyen rókacápák partiznak. Szóval a sziget egyik részén évről évre egyre több puccos hotel és búvárbolt nyílik: a másik részén pedig ott éldegélnek a malapascuaiak a kis pálmalevélből fonott házikóikban, amik többségében se víz, se villany nincsen bevezetve (cserébe sokkal jobban néznek ki, mint bármilyen ház Cebuban). 

Miután esős évszakban voltunk, a szállodák hatalmas kedvezményeket adtak - 3000 peso helyett 1000 pesot (ez kb. 18 euró) fizettünk ketten egy szobáért. És ez még egy drága hely volt. A Sunsplash resortot (ill. új nevén Little Mermaid) egy filippínó hölgy és német barátja vezette: amennyire kivettem, a hölgy már jó ideje a resort tulajdonosa, és a német férfiú kb. a harmadik (de min. a második) európai pasija. A Fülöp-szigeteken külföldi nem vehet ingatlant, és sokan így oldják meg a problémát. Persze, szívás, ha kidob az asszony. A hotelben dolgozott továbbá még egy dán lány is, aki valamilyen oknál fogva halálosan szerelmes volt egy nála kb. 20 centivel kisebb és minimum 30 kilóval könnyebb filippínó fiúba (félreértés ne essék, a lány is nagyon vékony volt), és ideköltözött hozzá a szigetre.

A dán lány és a filippínó babája rögtön az első este, amikor megérkeztünk, elvitt minket a helyi diszkóba. Már útközben a buszon feltűnt, hogy a nagyobb templomokhoz általában jár egy kosárpálya is. Itt se volt ez másképp; mi aznap este a falu legnagyobb temploma melletti kosárpálya felé vettük az irányt. Szombat esténként ugyanis ez a pálya átalakul táncparketté. Kitesznek egy nagy magnót és hangszórókat, van egy kis pult, ahol lehet inni venni.  WC nincs, de ott van helyette a tengerpart.   Amikor megérkeztünk, rögtön elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy mindenki a templom tornácán vagy a templomban nyomorgott. Szerencsére mielőtt lemondtunk volna a partiról, elállt, és félóra múlva száraz volt minden, megnyílt a kosárpálya, lehetett ropni hajnalig. Nekünk 50 peso volt a beugró (majd egy euró), a helyieknek nyilván olcsóbb. Hogy szabadon ki-be járhassunk, kifestették körömlakkal az egyik körmünket, azt kellett az "őröknek" mutogatni.

A pálya olyan 10-11 felé megtelt. Nemcsak tizenévesek jöttek oda, hanem idős nénik, bácsik, fiatal gyerekek egyaránt - ide tényleg kijön mindenki. És isznak. A dán lány állítása szerint rengeteget, de persze ő dán mércével mér. Nekem nem igazán tűnt fel, hogy olyan elviselhetetlenül sok alkoholt fogyasztottak volna. Az egyik filippínó srác, aki a hotelben dolgozott, hozott egy nagy műanyag kannában rumoskólát, és hozzá egy poharat, azt adogattuk körbe. Az íze alapján 1:1 arányban keverhették be a rumot, három kör után már éreztem a hatását. A srác szerint amúgy mindig  ezt isszák, és mindegy, hányan vannak, mindig csakis egy pohár van. Ez alapvetően bölcs szokás,  hisz így senki nem tud sokat inni - bár persze nem is feltétlenül a leghigiénikusabb.

(folytköv)

A repülőnk ugyan Manilába érkezett (alig 24 óráig tartott az út), ugyanakkor miután Manila híresen csúnya, továbbá augusztusban Luzon szigetén nagyon sok eső esik, ezért úgy döntöttünk, inkább déli szigeteken fogjuk az elkövetkezendő három hetet eltölteni. Sikerült is másnap délre repjegyet venni Cebu Citybe, amiről azt olvastuk, a második legjelentősebb város a Fülöp-szigeteken, fontos gazdasági és kulturális központ, miegymás, úgyhogy úgy gondoltuk, el fogunk ott tudni tölteni egy kellemes délutánt, másnap reggel pedig utazunk is tovább Malapascuára. Nos, mindkettőben tévedtünk. Egyrészről sikerült blokkolni a nálunk lévő egyetlen bankkártyát, és emiatt plusz egy napot a városban kellett maradnunk. Én eddig nem tudtam, pedig jó tudni: az ilyen helyzetekben segít a Western Union, ahol pillanatok alatt megkapod azt a pénzt, amit a világ túlsó felén a te nevedre beizettek. Ráadásul ennek a Fülöp-szigeteken minden sarkon van irodája, lévén, hogy nagyon sokan külföldön dolgoznak, hogy el tudják tartani a családjukat, és így küldik haza a pénzt. Mindenesetre emiatt a malőr miatt egy éjjel helyett kettőt töltöttünk Cebuban, és mit ne mondjak, nagyon lassan teltek az órák. Az út egyik fontos tanulsága ugyanis: a Fülöp-szigeteken ugyanis nemcsak Manila városa csúnya, hanem az összes város menthetetlenül randa.

(Egy, az átlagosnál SZEBB utcasarok)

Egyrészről, hiába Cebu elvileg a legrégibb város, alig akadt olyan épület, amit olyan 30-40 évesnél idősebbnek tippeltünk volna: a legtöbbjük ronda, három-négyemeletes kockaház. Sok földszintes építmény is volt, amelyekről azonban az volt az érzésed, hogy ideiglenes tákolmányok csupán: a nagy részük bádogból épült (pedig nem is a nyomornegyedekben jártunk). A templomok is, bizony. Néhány napig méltatlankodtam, hogy alig látok itt templomot, hát milyen katolikus népség az ilyen - aztán rájöttem, hogy nem jófajta épületet kerestem. Majdnem minden utcában van egy kisebb kápolna, de ezek inkább úgy néznek ki, mintha buszmegállók vagy árusbódék lennének. Esetenként pedig - ha jól értelmeztem a kiírást - akkor néhány templomnak nem is volt külön épülete, hanem mondjuk egy nagyobb épület második emeletén helyezkedett el. 

De még ha a házak szépek is lennének, az is csak egy picit javítana az összképen. A villanypóznák között ugyanis nemcsak egy-két vezeték feszül ott szemérmesen, mint nálunk, de nem ám, hanem úgy ránézésre ötezer. Így a filippínó városok utcáin sétálgatva folyamatosan az az érzésed, hogy egy nagy fekete pókháló alatt járkálsz.

Mindenesetre utólag kiderült az is, hogy Cebuban a többi városhoz képest tényleg sok a látnivaló. Ott van például a Basilica Minore del Santo Nino, amely kétségkívül nagyon szép templom.  Vagy ott van tengerre néző Fort San Pedro, ahonnan többek között az esetleges kalózhajókat figyelték.

Fort San Pedro

Vagy ott van 2-3 ház, ami még a 19. századból maradt meg, és amit múzeummá alakítottak. Az egyikben igyekeztek az eredeti berendezést rekonstruálni, a másik viszont inkább egy bolhapiacra emlékeztetett: mintha az lett volna cél, hogy egy négyzetméterre minél több régiség jusson. Továbbá a tárgyakat nem védi semmi - folyamatosan attól féltem, hogy leverek valami szentképet vagy egy száz éves üvegtálat. De ettől függetlenül a kiállítás maga érdekes volt, csak sajnos picike.

Olyan három és fél óra alatt sikerült a város összes nevezetességét megnézni, pedig eközben egyszer el is tévedtünk. Azután kétségbeesve kerestünk valami beülős helyet, de vagy gyorséttermeket találtunk, vagy utcai kajáldákat, de kávézót vagy kocsmát nem nagyon. Úgyhogy inkább visszamentünk délután négykor a szállásra aludni. Azonban Cebu City mentségére legyen mondva, hogy benyomásom szerint az ott lakók velünk ellentétben mintha tényleg szerették volna a városukat. Szóval biztos tud valamit ez a Cebu, amit nekünk nem sikerült megtalálni.

A Fülöp-szigetek kb. 300 évig spanyol gyarmat volt. A közép- és dél-amerikai területekkel ellentétben a spanyol hatás mára már kevéssé érzékelhető. Már azon túl, hogy mindenki keresztény, de nagyon, sokakat Rodrigonak vagy Ramonnak hívnak, pesoval fizetnek és rengeteg húst esznek. Ugyanakkor nagyon igyekeznek tudatosan nem ápolni a spanyol hagyományokat, lévén, hogy a spanyolok a kulturális emlékezetben a gonosz hódítók. Mindenkiből, aki a történelem folyamán a spanyolok ellen küzdött, nemzeti hős lett, utcák, terek, esetenként városok viselik a nevét. Így vált nemezti hőssé (helyesebben mondva: a legelső nemzeti hőssé) a mactani király, Lapu-Laput is, aki arról nevezetes, hogy halálosan megsebesítette az első európai felfedezők vezetőjét: Magellánt.

(Magellán és Lapu-Lapu és az idegenvezető lányka keze)

Magellán amúgy először Cebu szigetén, kb. a mai Cebu városterületén lépett partra (fölfedezvén ezzel a későbbi Fülöp-szigetek 7000 szigetéből az elsőt); Lapu-Lapu a Cebu Cityvel átellenben fekvő Mactanon volt király, ahol ma a Cebuhoz tartozó reptér található. Mi Lapu-Lapu nevével először a reptér mellett elhelyezkedő Lapu-Lapu City nevében találkoztunk, mely városnevet mindketten roppant viccesnek találtuk, és miután a korábbi blogjaimnak is ilyen hülye nevei voltak, ott a taxiban eldöntöttem, hogy a fülöp-szigeteki blogomnak Lapu-Lapu lesz neve. Hogy útközben megismertem Lapu-Lapu történetét, némiképp elszomorított - dehát a blog neve már csak ez maradt.